TÁLTOSBÁRKA.hu

Tibeti tízmilliószoros napok

Ezen esztendőben négy ilyen nap van, a tibetiek szerint.

A tibeti “nagy” Buddha napokat hívják tízmilliószoros napoknak. A tibetiek szerint évente négy ilyen nap van: az első holdhó 15., a negyedik holdhó 15., a hatodik holdhó 4. és a kilencedik holdhó 22. napja. (A tibeti újév első napja február 25., ekkor van az első holdhó.)

Minden Telihold és Sötéthold fázisa százszoros energiákat hordoz. Ezen időszakokban temérdek a baleset, a szülés, a műtéti komplikáció, a bűnözés, stb.

Tudvalevő az is, hogy a Hold a Földön lévő vizeket uralja (apály-dagály), az emberi gúnyánk, a testünk nagyobb része is víz. Így hát mireánk is igen erős hatással van. Ekkortájt érzékenyebbek vagyunk. Mindez a túltelített energiák miatt lészen. Egy „jó szó” is százszorosan hat, a gondolatok is, szavak is erőteljesen életre kelnek.

Azt is tudjuk ősidők óta, hogy minden, amit teszünk, visszaszáll reánk. Ilyetén, eme napokon fokozottan célszerű odafigyelni a gondolatainkra, kimondott és kimondatlan szavainkra, cselekedeteinkre, és a gyarlóságainkra is.

Ez vagyon havonta két időpontban.

Node… van ezen esztendőben négy igen ritka nap, amikor “10 milliószorosan” száll vissza minden, amit ekkor teszünk, gondolunk.

Szemernyi, csepp dolgok lesznek “utolsó cseppek” a pohárban, és a legjobb értelemben is így működik.
Hiszen ez a négy nap is földi létünket hivatott jobbá tenni.

Nocsak, sebbel-lobbal borítékold kérdéseidet, kívánságaidat, hiszen ezek most magasabb szintre, gyorspostával kerülnek első kézből – első kézbe a Teremtő Atyánkhoz.

Tégy ten-magad-ért, a magyarságért, nemzetedért, a drága honért, embertársaidért, földünkért!

A nevezett négy nap pediglen a 2012-es esztendőben:

2012. február 22.

2012. június 4.

2012. július 23.

2012. november 6.

Isten Áldjon!
Erika Akka és Luksz Sándor

Erőt kértem az Úrtól, -s ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem.
Bölcsességért imádkoztam,- és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani.
Előmenetelt óhajtottam,- gondolkodó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam.
Bátorságot kértem,- és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem.
Áhítottam, hogy szeretni tudjak,- és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kegyes jóindulata helyett alkalmakat kaptam a jóra.

Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Imádságom meghallgatásra talált.

A szőlősgazdák egyik védőszentjének napja. Népi megfigyelések szerint olvadás esetén jó bortermésre lehet számítani, ezt egy mondás is kifejezi: Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince. A drávaszögi falvakban úgynevezett vincevesszőt vágtak, amit a szobában vízbe állítottak. A kihajtott vesszőkből jósolták meg a következő év termését. A gazdák szerint ezen a napon sok bort kell inni, hogy bő legyen a termés. Az időjárás is meghatározó volt, például szép, napos idő esetén jó bortermést reméltek, rossz idő esetén viszont rossz bortermést jósoltak. Bálint Sándor néprajzkatató említi, hogy Vincét ”ősidőktől kezdve úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját. Nevének a vinum=bor szóval rokon hangzása magyarázza, hogy a szőlőművesek Vince névnapjának időjárásából a következő bortermésre szoktak jósolni.” Vince a szőlősgazdák napja, többfelé vidáman ülik meg ünnepét, mert azt tartják,hogy ez a nap a ‘’szőlővessző pálfordulója”. Hetekkel előbb megbeszélik a gazdák, kinek a szőlejében ülik meg a Vincét. A megbeszélt napon szalonnát, kolbászt, hurkát, kenyeret csomagolnak, és szánkón a hegyre mennek a legtávolabbi szőlőbe. Mulatozás közben természetesen a borosüveg is kézről kézre jár. Evés után gömböcöt (lásd: Kisgömböc meséje) akasztanak egy tőkére, hogy a gömböchöz hasonló nagyságú fürtök teremjenek. Mielőtt hazamennek, vincevesszőt metszenek, és nótaszóval vonulnak haza a dombról. A szőlővesszőket a meleg szobába öblös szájú üvegbe helyezik. Ha ezek kihajtanak, akkor nem fognak elfagyni a szőlőszemek. Vince időjárását mindenütt figyelemmel kísérték a szőlősgazdák.

***

Szent Vince +304.

Vince a korai keresztény idők azon szentjei közé tartozik, akiknek történeti valósága kétségtelen, de életükről és halálukról alig van megbízható híradásunk. A legendás Passio S. Vincentii levitae (Szent Vince diákonus kínszenvedése) szerint Vince a spanyolországi Huescából származott. Szent Valerius, Zaragoza püspöke oktatta a szent és a profán tudományokban. Miután diákonussá szentelték, Vince mint segítőtárs és diákonus magára vette mindazokat a tennivalókat, amelyeket püspöke öregsége és hiányos beszédkészsége követkertében nem tudott ellátni. Amikor Diocletianus császár alatt kitört a nagy üldözés, Valencia kegyetlen helytartója azzal akart tekintélyt szerezni magának, hogy a császári parancs végrehajtását a püspökön és diákonusán kezdi. Bilincsbe verve Zaragozából Valenciába vezették őket, és ott 304 táján mindketten elszenvedték a vértanúságot. Az ősz püspök a bántalmazások következtében hamarosan kiszenvedett, Vince azonban a borzalmas kínzásoknak egész sorozatát volt kénytelen elviselni. Amikor végre meghalt, a helytartó – aki túl gyorsnak találta Vince halálát és kevésnek a szenvedését – még a halotton is ki akarta tölteni bosszúját. Megtagadta tőle a temetést: kidobták testét a szántóföldre, hogy kutyák és madarak falják föl. De egy nagy holló – Isten küldte! – megvédte a holtat. Végül a tetemet zsákba varrták, és kövekkel súlyosbítva a tengerbe vetették. Ekkor a tenger hullámai újra meg újra a partra sodorták a szentet, míg egy keresztény meg nem találta és illően el nem temette. A szent kultusza elsősorban a latin egyházban ősi. Így a spanyol vértanú-diákonus neve ama kevesek közé tartozik, akik be vannak jegyezve Polemius Silvius kalendáriumába, valamint a karthagóiba.

Nem volt az egész birodalomban egyháztartomány, amely Szent Vince ünnepét meg ne ülte volna. Szent Ágoston több prédikációt mondott a szent tiszteletére, minden martirológium megemlíti, és Rómában három templom viseli a nevét. Szent Vince azonban elsősorban ünnepének dátuma (január 22.) következtében lett népszerű mint idő-meghatározó szent, különösen a szőlősgazdák körében. Máig sok nyelven használatos még a régi paraszti mondás: ”Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince”. Hogy szentünk a bor patrónusa lett, annak oka nagy valószínűséggel nevének népies etimológiája: Vin-Cent (százszoros bor). Franciaországon kívül a keresztény bortermelők Elzászban, Dél-Németországban és Ausztriában részesítik tiszteletben. Párizsi borkereskedő-társulások még a barokk időkben is verettek olyan pénz, amelyen egyéb szentekkel együtt Vince is látható. A vértanú diákonus életének eseményeiről csak a hívő hagyomány szolgál elbeszéléssel. A Legenda aurea (Aranylegenda) a maga módján tanúságot tesz szentünk erős szókimondásáról. A bírónak ezt mondta: ”Te, a halál papja, csak kőből faragott isteneket tudsz imádni. Mi azonban a világosság élő Istenét imádjuk, és ezzel megvalljuk az egyedül igaz és egyetlen Istent, valamint az Ó Fiát, Jézus Krisztust.” Félelem nélkül nézett szembe Vince a kínzásokkal: ”Rajta, zúdítsad csak rám minden gonoszságodat, amelyet a gonosz lélek sugall neked: Látnod kell majd, hogy Isten segítségével erősebb leszek a szenvedésben, mint te a kínzásban.” Amikor a hosszú kínzás után a hóhér karja fáradtan lehanyatlott, így szót hozzá a megkínzott:

”Mitől lankadt el a kezed? Bíró, tévedsz! Azt véled, hogy kínzol engem, amikor összeszabdalod tagjaimat, melyek előbb vagy utóbb úgyis elenyésznek. Él azonban bennem valami, amit nem tudsz hatalmadba keríteni, és ami kigúnyol téged, mert nem vagy képes hozzáférni.” ”Nem kívánom, hogy szenvedésemet csökkentsed, de azt el kell ismerned: alulmaradtál mindabban, amit csak velem elkövettél.” Amikor még a természet erői is védelmezték a vértanú meggyalázásra kidobott testét, a kétségbeesett bíró felkiáltott: ”Hát még a halálban sem tudom legyőzni!?” Ebben az értelemben mondta később Szent Ambrus Vincéről: ”Megkínozták, összeszurkálták, megkorbácsolták és megégették, legyőzni mégsem tudták!”

Január 20-án ünnepeljük Fábián és Sebestyén napját.

Szent Fábián a III. században élt, egy ideig pápa is volt. Szent Sebestyén ókeresztény vértanú, római császári testőrparancsnok volt, akit keresztény hite miatt 298-ban Diocletianus császár kivégeztetett. Ö a polgári lövészegyletek, a nyilasok és puskások védőszentje. A hagyomány szerint ez az első tavaszébresztő nap, ekkortájt kezdenek a fék mézgásodni, nedvet szívni. Az ország Sebestyén-kultusza a pestisjárványokkal, a jószágvésszel függ össze. Amikor a járványok kialakulnak a nép hozzá imádkozik.

***

Szent Fábián

Róma, 250. január 20.

236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székére. A római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálatával. Nem egy vértanút ő temetett el. Pápasága az üldözések közti, aránylag békés időszakra esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. A politikailag tizennégy kerületre tagolt várost Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fődiákonust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetők és a liturgiával kapcsolatos teendők tartoztak hozzájuk. Külön figyelmet szentelt a katakombáknak: sok vértanú sírját rendbe hozatta. Az afrikai egyház vitáiba is beleavatkozott annyiban, hogy az eretnekségbe tévedt Privatus püspököt megfosztotta hivatalától. Egy zsinatot is összehívott, amely ítélkezett Origenész művei felett. A hagyomány azt mondja, hogy ő hozatta Rómába Szardínia szigetéről Pontianus pápa maradványait, és Gallia első hét térítő püspökét szintén ő indította útnak. Decius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építő pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelő vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet első áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett. Január 20-án ölték meg, és a Callistus-katakombában temették el. 1969-ig együtt ünnepeltük Szent Sebestyén vértanúval, mivel azonban az ősi liturgikus könyvek külön orációval emlékeznek rájuk, 1969 óta ismét külön van az ünnepük.

Cézáreai Euszébiosz beszéli el, hogyan történt Fábián megválasztása. Anterus halála után összegyűltek a rómaiak, hogy pápát válasszanak, de nem találtak alkalmas embert. Fábián pap a barátaival vidékről tért haza, s amikor megtudta, hogy éppen választás van, bement a gyűlésre. Korábban senki nem gondolt arra, hogy ő legyen a pápa, mikor azonban elvegyült a választók között, hirtelen egy galamb szállt le és a fejére telepedett. A jelenlévők isteni jelként fogadták, és megválasztották papának.

Szent Sebestyén

Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép-Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249-251) restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra. Antal jómódú házban nőtt fel. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ”Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között… Aztán gyere, és kövess engem!” Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált.

Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni. Az aszkétákhoz hasonlóan visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Antal pedig – az apostol intelmének megfelelően – ”Isten teljes fegyverzetét” öltötte magára, hogy ”a sátán cselvetéseinek ellenállhasson” (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ”ismeri a mélységes titkokat, és telve van Istennel” (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt.

A világ elől menekülő remetéből a”szerzetesek atyja” lett. Ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik. Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (3O8 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fővárosba, hogy nyilvánosan fellépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerő is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele. 90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált. Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerhetik. 356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja – mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el – 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a XI. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki. Két nemes férfi, apa és fia aranyrozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétől meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedőket.

Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítőszent között is tisztelték. Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyőzően józan és szerény volt. Ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntő, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felől akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat.

Január hónap elnevezése latin eredetű, nevét a római Janus istenről kapta, aki a kezdet, a kapu, a határkő istene volt. Januárt nevezték Boldogasszony havának, és Télhónak is. Január elseje, Újév napja, mint évkezdet minden népnél szerencsevarázsló és gonosz űző nap. A napot vidámság, evés-ivás jellemzi, elmaradhatatlanok az újesztendei jókívánságok. A falvakban főként a gyermekek járják köszöntő versikékkel a házakat, de a felnőttek is meglátogatják egymást egy-egy újévi koccintásra. Újév napjához rengeteg időjóslás kapcsolódik: például ha nincs fagy januárban, meghozza azt március és április. Sok jóslás fűződik az úgynevezett elsőhöz: az első újévi látogató lesz a lány férje, amivel először foglalkozik az ember azt fogja egész évben csinálni. *** Az évkezdet napja hosszú történeti fejlemény eredménye. Az ókori Rómában március 1-jével kezdték az évet. Január 1-je a Julius Caesar-fele naptárreform után, i. e. 153-tól vált évkezdő nappá, melyet Janus tiszteletére nagy ünnepségekkel, lakomákkal és ajándékozással ünnepeltek meg. A keresztény egyház éppen ezért e napot Krisztus körülmetélésének ünnepévé tette. Hazánkban az egész középkoron át az év kezdetét karácsonytól, december 25- től számították A január 1-jei évkezdet a Gergely-féle naptárreform (l582) óta vált általánossá, véglegessé 1691-ben, amikor XI. Ince pápa tette meg e napot a polgári év kezdetévé. Az egyházi év advent első napjával kezdődik. 13. századi okleveleink utalnak arra, hogy itáliai eredetű szokásként meghonosodott e napon a királyi adományozás. Ki-ki a mestersége szerszámait mutatta be, s ezután megkapta járandóságát.

Egyes kutatóink e hagyomány továbbélését látják néhány, a századfordulón, sőt e században keletkezett leírásban. Erdélyben például a Teleki grófok egyik uradalmában újév napján köszönteni mentek az uradalom cselédei szerszámukkal, munkájukat mímelve. Hasonló leírásokat olvashatunk erdélyi falusi bérlők udvarában megjelent béresekről is, akik az ostorpattogtatást, kolompolást, zajcsapást addig folytatták, míg az ilyenkor szokásos pénzjárandóságukat meg nem kaptak. Az ország más részeiről elszórt adatok vannak arról, hogy a pásztorok ezen a napon nagy zajjal keresték fel gazdáikat, hogy ételt, italt és pénzadományt kapjanak. Az újévi köszöntésnek, különösen a diákok adománygyűjtő rekordálásának hagyományairól és tiltásairól a 16. század óta vannak történeti adataink A változó évkezdet következtében az évkezdő szokások és hiedelmek széthúzódtak az adventi időszak kezdetétől március elejéig. A változó évkezdetre utal az újév kiskarácsony elnevezése is. Az utóbbi közel másfél százados néprajzi leírások jól körvonalazzák a január 1-jéhez fűződő hagyományainkat. Ezek java része – mint a legtöbb ünnepi alkalomkor- a gazdasági élet, a háztartás, a család és az egyén szerencséjét kívánta megalapozni jóslással, varázslással, mágikus praktikákkal. Vannak köztük országosan elterjedt, ma is ismert szokások és hiedelmek, és vannak helyi hagyományok. A gazdasági élet kedvező alakulását nagymértékben befolyásolta az időjárás, így nem véletlen, hogy az ünnepek, jeles napok szinte kivétel nélkül az időjárásjóslás alkalmai is voltak. ,,Ha újesztendő napján szép napfényes üdő van, az jó esztendőt jelent” _ tartották például a bukovinai magyarok (Bosnyák S. 1977). A jugoszláviai magyarok népi időjóslása szerint, január 1. Újév napján, ha csillagos az ég, rövid lesz a tél, ha piros a hajnal, akkor szeles lesz az esztendő.

Kopácson azt tartják, ha süt a nap, sok hal kerül a hálóba. Szerémségben mondják, ha olvadni kezd, sok bor terem. Másutt azt tartják, ha újesztendő napján szép fényes az idő, jó esztendő lesz” (Penavin 1983). A moldvai magyaroknál a földműveléssel kapcsolatos jósló-varázsló szokás él. Újév reggelén felkeresik a házakat, és búzát vagy búzán kívül kukorica, napraforgó, rozs, zab, árpa magvát szórjak szét, miközben jókívánságokat mondanak: ,,Adjon isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát!”; vagy: ,Búzát virágozzék kentek házik, s mindörökké virágozzék!” (Bosnyák S. 1980). A házigazdától bort, pálinkát, kalácsot, esetleg pénzt kapnak. Újévkor is szokás a gyümölcsfákat megrázni, hogy bőven teremjenek. Az állattartással kapcsolatos újévi hagyományok között megtaláljuk a tyúkok abroncsból etetését (az analógiás mágia szép példája), mely sokfelé Luca-napi szokás. Azért tettek a tyúkok köré abroncsot, hogy szét ne széledjenek és egész évben hazatojjanak. A moldvai magyaroknál azt újévi gabonamagvakat, melyeket a köszöntők szórtak szét, összeseperték és a tyúkoknak adták. Hajdúböszörményi hiedelem szerint jó tojók lesznek a tyúkok, ha újévkor mindegyiket átdugják a létra fokán. Újévi első látogatónak férfit vártak, sőt várnak ma is, mert úgy vélik, hogy szerencsét hoz. Volt azonban az állattartással kapcsolatosan is jelentősége. Ugyanis férfi látogató esetén hím állatszaporulatra, nő esetén nőstény állatokra számítottak a következő esztendőben. Gyimesvölgyben ezt így fogalmazták meg: ,,Ha férfi lép bé előbb a házba, akkor mind berbécsek lesznek a báránykák, s mind bikák lesznek a borjúk, azt tartottuk. Ha fejérnép jő bé’ akkor mind ünők lesznek a borjúk, s nyöstények lesznek a bárányok” (Bosnyák S.). Szalontán is úgy tartották, hogy ha férfi, cigány vagy kéményseprő lép először a házba, az fiút vagy hímállatot jósol. A nő azonban szerencsétlenséget, vagy a szaporulatban lányt, illetve nőstény állatot jelez. Közismert az a hiedelem, hogy újév napján semmit sem adnak ki a házból, mert akkor egész éven át minden kimegy onnan. Jászdózsán ezt így fogalmaztak meg: ,,Újesztendő napján nem szabad semmit kiadni a házból, mert elszáll a tehén haszna (Gulyás E.).

A bukovinai és moldvai magyaroknál ezen a napon, ha kiseperték a házat, eltették a szemetet, mert attól tartottak, ha kidobnák, ezzel a szerencsét vetnék ki. A Gyimes-völgyi magyarok a trágyát sem vitték ki az istállóból. Általában munkatilalom volt, mint a legtöbb jeles napon. Nem volt szabad főzni,mosni, varrni, állatot befogni stb. Mosni már karácsony első napjától tilos volt január 2-ig. Nem lehetett mosott, felakasztott ruha a házban-, mert – a száradni kitett bőrök példáján _ az sok elhullott állatot jelentene a következő évre. Általános hiedelem, hogy ami e napon történik valakivel, az ismétlődik egész évben. Ezért igyekeztek a veszekedéstől is tartózkodni. Úgy tartották, akit ezen a napon megvernek, azt egész esztendőben verni fognak. Szokás volt újévkor korán reggel a kútnál mosdani, hogy egész évben frissek legyenek. A szegedi tájon például az újkígyósiak a kútnál mosdottak, korán kelve. Napközben sem fekszenek le, hogy a következő esztendőben nehogy betegesek legyenek. A tápaiak szerint a fekvő betegeknek is fel kell kelniök ezen a napon, nehogy egész évben az ágyban feküdjenek. Tartózkodnak az összeszólalkozástól is. Kerülik a kölcsönkérést. ,,Deszken, aki leghamarabb fölkel, elmegy a kútra és vizet hoz. Amikor bejön a szobába, megkérdezik tőle, hogy mit hozott. ő erre háromszor azt mondja: erőt, egészségöt, áldást, békességöt, szöröncsét! Régi ószentiván hagyomány szerint aki újév napján vizet hoz a kútról, a kapun két kannával beönt, hogy ömöljön a pénz is be a házba (Bálint S. 1980b: 24l). Aki hajnalban elsőként merít a kútról, úgy vélték, aranyosvizet merít, mely szerencsét hoz. Ebből a vízből a családtagokat is megitatták. Sarkadkeresztúron úgy mondták: ,,Ha újévkor valaki először visz vizet, az elviszí az >>aranyizet< és abban az évben mindenbe szerencséje lesz” (Bondar 1982). Az újesztendei jósló, varázsló eljárásoknak igen fontos része volt a táplálkozás, megszabott ételek fogyasztása, illetve bizonyos ételek szigorú tiltása. Jól ismert a baromfihús evésének tilalma e napon, mert úgy tartják, a baromfi elkaparná, kikaparná a szerencsét, vagy például Jászdőzsén úgy mondják, kirepülne a szerencse. Disznóhúst kell enni, mert a disznó előretúrja a szerencsét. Előnyben részesítik ilyenkor a szemes terményeket (lencse, rizs, köles), abban a hitben, hogy a sok apró mag pénzbőséget jelent a kővetkező esztendőben. Hajdúszoboszlón azonban tilos volt a kása evése, mert attól tartottak, hogy kiütésesek lesznek.

Sárkeresztesen rétest sütöttek azzal a magyarázattal, hogy ,,hosszúra nyújjon az esztendő, sokáig éjjenek”. Szokás volt egész kenyeret szegni, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Az Ipoly menti palócoknál, például Pereszlényben túrós rétest fogyasztanak, hogy hosszú életűek legyenek. A mákos ételt viszont tiltottak abban a hitben, hogy sok lenne a bolha a következő esztendőben a háznál. Az lpolyhídvégiek a nyúl fogyasztásától tartózkodtak, mert elvihetné a szerencsét A Tápió menti falvakban többek között többféle rétest is sütöttek, hogy ezzel,,nyújtsák a gazdaságot” . Január első napja alkalmas idő a férjjóslásra. A bukovinai magyarok úgy vélték, hogy újév reggelén amilyen nevezetű férfit látnak először, olyan nevezettű lesz a férjük. Jászdőzsén tükröt tettek a fejtik alá, hogy megálmodják a jövendőbelijüket. Lónyán a hagyományos újévi étel a kocsonya volt. A kocsonya elfogyasztása után a lányok mindegyike kiválaszt egy csontot, kiteszi az udvarra, akiét a kutya elviszi az éjszaka az még abban az esztendőben férjhez megy. Újévhez kapcsolódó dramatikus szokásokról csak elszórt adataink vannak. Például a Somlóvidéken újév napján egy legényt öregembernek öltöztettek, akit egy gyerek végigkorbácsolt a falu utcáin , ezzel jelezve, hogy az újesztendő kikergette az óesztendőt A kimondott szó varázserejébe vetett hit az alapja a köszöntés szokásának. Újévkor, akárcsak majd mindegyik ünnepen házról házra jártak köszönteni a felnőttek és a gyerekek. Legismertebb énekük l. Új esztendő, vígságszerző mos’ kezd újulni, 1. Új esztendő, vígságszerző mos’ kezd újulni, újulással, víg örömmel mos’ kezd hirdetni. Ehhez általában valamilyen tréfás adománykérés kapcsolódott, például Nagyszalontán: Diksi-buksi garajcér, bújj ki az ablakfián, Tyúk ide, búbos, kalács ide, fonatos! A gazdasszony piros, a jánya takaros, az ura bakkancsos. Kalotaszegen reggel indultak újévet köszönteni. A kalotaszegi szokásokat bemutató monográfia e köszöntők sokféleségéről ad számot, a múlt századi gyűjteményekből ismert szövegektől a tankönyvekből tanult rövid versikékig, régies hangulatú rövid köszöntőkig. Az utóbbira példa:

Tudom disznót, jót öltetek,

Kolbászt, májast töltöttetek,

Ha engem nem részesíttek,

Több újévet ne érjetek!

Sajátos szokások éltek egy erdélyi magyar faluban, Magyarózdon. A hajnali derengés előtt kezdtek a férfiak, legények, fiúgyerekek csattogtatni ostoraikkal, ökörcsengőt rázva. Hárman, négyen álltak össze: – Gazduram megengedi csattogtatni? – Meg, meg. Vágjátok, hogy menjen! Köszöntőt mondtak, sőt adománykérő rigmust is:

Eljött újesztendő

Borzas szakállával

Fenyegetnek ingem

Kétágú korbáccsal.

Ne fenyegess gazda

Tégy bort az asztalra,

Majd én is eljüvek

A zsíros pánkóra.

Zörgetik a kócsat

Pénzt akarnak adni,

Ha ötvenhányt adnak

El se fogom venni,

Hogyha egy lejt adnak

Meg fogom köszönni…

Pirkadatkor indult az Aranycsitkó (általában felnőtt férfi), ott, ahol kisebb gyermek lakott, a csengőjét rázva nyihogott, és az ajtót megnyitva mogyorót, diót, almát szórt be. Vasszilvágyon még a hatvanas évek végén is jártak újévet köszönteni a fiúgyerekek. Csapatosan mentek házról házra. Engedélyt kértek: ,,Szabad-e újévet köszönteni?” Majd rákezdtek: Boldog újévet! Bort, búzát, barackot, Kurta farkú malacot, Szekerembe kereket, Köcsögömbe feneket, Poharamba vörösbort, Hadd ihassak bőven, Az új esztendőben. Végül ismét boldog új évet kívántak és a háziaktól pénzt kaptak. A zoboralji Kolonban szerencsézni jártak: Az újévnek reggelén köszönteni jöttem, A fiúi szeretet hozott ide engem. Az Úr minden jókkal a házat szeresse, A benne lakókat sokáig éltesse. Boldog újévet kívánok! Ugyanitt a bakter a halaperdára tűzött piros almával ment szerencsézni. Ipoly menti palócoknál azt újévi köszöntők ma is gyűjthetők. Egyik változatuk így hangzik: Boldog új évet kívánok Az új esztendőbe, Fehér kenyér dagaggyon A nyárfateknőbe! Hús, kenyér és ruha Legyen mindig bőven A patikát felejcsik el Az új esztendőbe! Az újévköszöntők többsége szilveszterhez kapcsolódik, hiszen a népi hagyomány szerint e két nap együvé tartozik. (Forrás: Magyar Néprajz nyolc kötetben)

Szent Szilveszter pápa (314-335) ünnepe. A szilveszteri és újévi szokások és hiedelmek célja az, hogy biztosítsa a következő esztendőre az állatállomány szaporaságát és a termés bőségét, valamint az emberek egészségét, szerencséjét. Régen is elbúcsúztatták az óesztendőt s közben számos praktikával, varázslattal igyekeztek kifürkészni a jövendőt. Különösen az eladó lányok voltak kíváncsiak sorsukra, arra, hogy férjhez mennek-e, vagy továbbra is pártában kénytelenek tölteni napjaikat. Szilveszter estéjén a falu apraja nagyja hálaadó istentiszteletre megy, éjfélkor pedig minden templomban harangszóval búcsúztatják az óesztendőt és köszöntik az újat. A fiatalok báloznak, vidám mulatságokkal várják az újesztendőt. Újév reggelén a férfiak köszönteni járnak a rokonokhoz, barátokhoz. Asszonyok ekkor nem lépnek ki a házból, mert január 1-én asszonnyal találkozni szerencsétlen esztendőt jelent.

Legrégebbi újév-köszöntő rigmusaink, amik írásos emlékként ránk maradtak: ”Az egek teremtő, Csillagok építő, Mennek földnek Istene, Az kit ez világra, Szabadulásunkra Szép szűz leány szüle Ez új esztendőnek, Ti kegyelmeteknek Kezdetit megszentelj e. ” ”Békösség, boldogság, Bor, búza, gazdagság Házasokat ujétsa! Isten ellenségtül, Gyülevész gaznépttül Marhátokat megtartsa.” ”Mint nagy mély örvénybül Víz buzog mely ékesen: Istennek áldása S megszaporétása Legyen ily bűségesen Marhátok seregén, S házatok cselédjén, Szíbül kívánom Amen.” “Engedje az Isten, hogy több újesztendő napját mégírhessünk, erővel, egészséggel el is tölthessük! Adjon az Isten bort, búzát, békességet, lelkinknek örök üdvössígét! Akit pedíg az Úristen az árnyikvilágból, adja még néki az örök nyugodalma, szívemből kívánom. Adjon Isten jó estét!”

Aprószentek napja a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek emlékünnepe, azoké, akiket Heródes a gyermek Jézus keresésekor megöletett. Ezen a napon megvesszőzték a gyermekeket a betlehemi kisdedek szenvedésének emlékére. Magyarázata kettős: egyrészt a pogány termékenységvarázslással függ össze, másrészt a bibliai történettel kapcsolatos. Sok helyen vesszőből font korbáccsal megcsapkodjak a lányokat, hogy egészségesek, szépek legyenek. A korbácsolás Győr_Sopron megyében a legényavatással kapcsolódik össze. A legények végiglátogatják a lányos házakat, és szép, régies dallamú ének kíséretében korbácsolják a háznépet. A lányok szalagot kötnek a korbácsra, az édesanyák pedig előre becsomagolt húsdarabokat adnak át a csoportnak.

A legények ezután visszatérnek a kocsmába, s a szabadban felállított tűzhelyen megfőzik az összegyűjtött húst. Ezt fogyasztják el a közös vacsorán, ahol a legények avatása történik. Ezen az ünnepségen csak férfiak vehetnek részt. Az avatás maga hosszú beszéd kíséretében történik, amely összekapcsolja a betlehemi gyermekgyilkosság történetét a legényavatás tényével. A beszéd végén a keresztapák leöntik a legényt egy pohár borral, utána kiadós ivás következik,majd az újdonsült legényeket elviszik látogatóba egy-egy lányos házhoz. A kislányok és az édesanyák elnéző mosollyal segítik át a kótyagos legényeket a nehéz viziten, s ezzel be is zárul életüknek ez az ünnepélyes fordulója.

Csodaszép és meghitt karácsonyi ünnepet kívánunk Tenéked sok szeretettel. Legyen az ünnep minden perce varázslatos számodra. Érezd a szeretet minden apró megnyilvánulását, vele együtt a karácsonyi mézes illatát és zamatát, a fahéj, a fenyő, a narancs és a frissen sült sütemény hangulatával éljétek át az igazi otthon nyugalmát és a fény születését.

Áldott, Békés Karácsonyt kívánunk!  ErikaAkka és Sándor

—————————————————————————————————————————————-

————————————————————————————————————————————————

Wass Albert: Magyar karácsony az égben

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterem-be, ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a menny-ország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiába-való, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönn az égben.
Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a menny-ország lakóit s tudatták velök, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönn.

Ilyesmi még nem történ amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek és helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalenn a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönn, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a  nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást és a kinn várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajtó ágai alá!

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette fel a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utoljára vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a Magyar Karácsonyfán!

Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú sorban. “Pro libertate”, suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze reszketett amikor kinyúl a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé.
S rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előrelépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s felsírt a húrokon a magyar “Mennyből az angyal.” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Új Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a mennyei padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta a világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak hogy batyuba kössék a sok égi kincset s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka aki elejtette az aranycsengőt kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat s kézenfogva elővezette onnan a szeplős kicsike angyalt. “Hát te minek bújtál oda?” kérdezte tőle, mosolyogva. “Restellem magamat” vallotta be a szeplős, “elejtettem volt azt a csengőt, lássa”. “Oh, hát te voltál az!” nevetett az Úr. “Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged nem láttalak eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” “Katinka a nevem s Budapestről jöttem” felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, “November negyedikén, Uram!”

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. “Isten hozott, Katika,” mondta jóságosan s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, “aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” “Küldtem, Uram.” Felelte Katika s elpirult a szeplői alatt. “Aztán mit küldtél?” kíváncsiskodott az Úr Jézus, “Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. “Nem imádságot küldtem” vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. “Nem-é? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” “Kenyeret,” felelte szepegve Katika, “szép, fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is.” ” tette hozzá bizalmasan, “S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már.”

Mély döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek.
Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kicsi lányt. “Jól tetted, Katika!”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, “sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemben, amikor lenn jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg mamából kitört az elfojtott zokogás. Katinka kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. “Ne sírj, mama,” kiáltotta hangos csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, “anyuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: nyáriasan kisütött a nap Magyarország fölött!!!”

Lásd a Táltos feltámadását!

A kicsi, erőtlen Fehér Ló… Miért Magyarország alakú?

Megvénült, elesett, elbukott, vége… Vagy most születik, áll először lábra?

Teste Fénymagból született. Lehet, hogy ez adja erejét, ezt szórja majd maga körül?

Parazsat eszik és tüzet fúj… A sok kicsi tűz rajzolja majd újra a Kárpát-medencét?

A Fehér Ló szemefénye is egy lángocska. Lehet, hogy ő indította el a lángtengert?

Minden lángnak szeme van, mintha ember lenne. Ők Szemefénye hű társai?

A lángok rendeződnek, egymást erősítik, segítik. Elérnek vajon az Égig?

Fehér Ló Fiai, nem kéne végre segíteni Atyánknak?

Színezd ki ezt a képet, add hozzá Te is saját fényeidet!

Fénylánc Magyarországért 2011. december 21.

www.fenylanc.uw.hu

Add tovább!

MAG